Hirlapom RSS
Főoldal A Magazin Lakberendezés Trendfigyelő Életmód Ajánlók Kiállítások Estjeink Gardróbok
Végletek között
Krisztiánnal iskolatársak voltunk egy főiskolaszerű képzésen. Akkoriban sokat lógtunk együtt, buliztunk, világmegváltó beszélgetéseket folytattunk a társasággal.

Fotó: Bege Nóra
Olyan igazi, nehezen komolyan vehető álmok születtek ezekben a bohém időkben – aztán végeztünk, ki-ki ment az útjára, és Krisztiánt szem elől tévesztettem. Mire újra előkerült, olyasmi történt vele, amit kevesek mondhatnak el magukról: megvalósította ifjúkori álmát.

Trendlakás: Ha egy táncoskarriert képzelek el, akkor a következő történet rajzolódik ki előttem: van egy jó mozgású, jó ritmusérzékű gyermek, aki sokak szerint tehetséges, ezért balettiskolába íratják, és ha ott jól szerepel, akkor táncfőiskolára megy. Ott felfigyel rá egy koreográfus vagy egyesület… Na, hát a tiéd más volt.

Gergye Krisztián: Ez így van, a táncoskarrierem igazi alternatív pályafutás. Jó mozgású gyerek voltam – nem sportoltam semmit komolyabban, de a tesitanárnő így tartotta, úgyhogy biztos igaz. Azt nagyon hamar eldöntöttem, hogy művészeti pályára állok, de hogy ezen belül mit válasszak, az sokáig „lebegett”. Vonzott a képzőművészet, a színház, a tánc, sőt számomra a lélek megismerése is egyfajta művészet, tehát a pszichológia is versenyben volt. Olyannyira, hogy végül így választottam középiskolát: egészségügyi szakközépen általános ápolói szakon kötöttem ki. A középiskola után egyvalamit biztosan tudtam: a fővárosba akarok menni – egyébként Kőszegről származom –, így jutottam egy művészeti menedzserképzőbe Budapesten. Innen már könnyebb volt az út, mert megismertem számos inspiráló embert, és letisztult bennem, hogy táncos akarok lenni. Csakhogy akkor már 19 éves is elmúltam. Nem ilyen korban kezdődnek a táncos tanulóévek, nálam mégis így történt: kutattam különféle stílusok után, így találkoztam Bagus Kentus Norontacóval, aki indonéz zenei és táncos workshopot tartott. Részt vettem rajta, és első látásra-érzésre beleszerettem a jávai táncba. Két évig nagyon vehemensen tanultam itthon a műfajt, aztán tanulmányútra mentem Indonéziába ösztöndíjjal. Közben megismerkedtem pár kortárstánc-csapattal, például a KompMánia Társulattal, és szép lassan belekeveredtem a szakmába – pontosabban a kortárs táncba.

T: Ha most lenne egy 19 éves, előképzettség nélküli, jó mozgású fiú, aki táncos akarna lenni, szerinted sikerülne neki? Van olyan környezet, ahol megvalósíthatja önmagát?

G. K.: Az én karrierem hangsúlyozottan alternatív, mégis sorsszerűnek érzem. A jelenlegi körülmények között viszont a 19 éves Gergye Krisztián, aki a tehetségét szeretné fejleszteni, bizony elég nehezen boldogulna – ezzel együtt nem érezném reménytelennek a helyzetet. Ismerek olyan, egyébként kiváló csapatokat, ahol nem feltétlenül az iskolai végzettség számít. A tehetség mellett a művészet iránti alázat jogosítja fel a végzettség nélküli művészeket arra, hogy igenis hallassák a hangjukat akár papír nélkül is. Viszont az is igaz, hogy ma már nagyobbak az elvárások: olyan abszurd helyzet állt elő, hogy többet kell letenned az asztalra még azelőtt, hogy egyáltalán letehetnél valamit az asztalra.

T: Hogyan tudnád jellemezni a „gergyeizmust”? Már amennyiben elmondhatjuk, hogy van egy stílus, ami csak rád jellemző.

G. K.: A kortárs táncból, a különböző mozgásszínházi stílusokból és a hagyományos indonéz táncból alakítottam ki a magam testnyelvi stílusát. Talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a végletek, a szélsőségek megjelenítésével, átélhetővé tételével próbálom felmutatni az arany középutat. Nem félek bármilyen extrém helyzetet vagy gondolatot színpadra álmodni. De ezt nem tartom öncélú provokációnak: azért teszem, hogy minél többet megtudjak az emberről és önmagamról is. Az érem másik oldala, hogy mérhetetlen alázattal vagyok a színpad és a tánc iránt: amikor táncban kifejezek valamit, a legfontosabbnak az őszinteséget és a hitelességet tartom. Hiába nevezzük szerepnek, ha egyszer ebben a szerepben sűrítetten van jelen egyfajta kitárulkozás, önvallomás. Én úgy gondolom, hogy őszinteség, önmagam odaadása nélkül nem hiteles egy produkció.

Fotó: Dusa Gábor
T: A darabjaidban nagyon gyakran szerepeltetsz meztelen testeket. Ez a színpadi alázat miatt van, vagy esztétikai jelentőséggel bír?

G. K.: A meztelenség inkább kiszolgáltatottság, de önfeltárás, kitárulkozás is egyben. Természetesen esztétikai jelentősége is van: az, hogy nyomon követhető, hogy a koreográfia során a csupasz testen milyen torzulatok, folyamatok mennek végbe, sokkal lélekbe maróbb tud lenni, és tisztább információkat közöl, mint ha egy kevésbé fedetlen test mozgását figyelnénk. De ne felejtsük el, hogy a meztelen testen ott van a fej, amely mindent irányít.

T: Apropó, fej: a darabjaid nagyon intellektuálisak, gyakran mítoszokból, világirodalmi alkotásokból, filozófiai és vallási kérdésekből származik az alapgondolatuk… Nem üt ez vissza?

G. K.: Dehogynem. Sokszor visszaütött. De Magyarországon már nem lehet olyan őrületes nagyot bukni, mint ahogy őrületes nagy sikereket se lehet elérni ebben a szakmában. Egyszerűen magamnak tartozom azzal, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozom: nem is a hogyanokkal, sokkal inkább a miértekkel. Egyébként minden darabom befejezetlen: folyamatosan kérdezek, szinte minden irányból és vonatkozásban. Nem feltétlenül válaszokat keresek, inkább a saját testemen akarom érezni, hogy egy adott téma körül hogyan tud bolyongani az ember. Persze volt olyan, hogy annyira túlagyaltam egy darabot, hogy az már a közönséget egyáltalán nem érintette meg – ez is egyfajta tapasztalat.

T: A Nemzeti Színház hogy jött képbe?

G. K.: A Bárka Színházzal. Előtte ott dolgoztam, Alföldi Róbert igazgatósága idején, az ő rendezéseihez kezdtem el alkalmazott koreográfiákat készíteni. Némelyik darabjában táncoltam, vagy más módon működtem közre: azóta általában odaírják a nevem mellé, hogy színész – hát én nem gondolom, hogy az lennék, de lelkük rajta. Később tagja lettem a Bárka Színháznak, ott rendeztem először prózai darabot is. Aztán, amikor két évvel később kinevezték a Nemzeti Színház élére, Róbert magával vitte az embereit, és én is köztük voltam. Nagyon termékenyen tudunk együtt dolgozni, munka közben érteni vélem az ő gondolatvilágát és elvárásait, így nyilván nem a saját művészetemet erőltetem. Különösen ért hozzá, hogy erős mozgásszínházi helyzeteket, jól koreografálható szituációkat teremtsen a színpadon.

Fotó: Dusa Gábor
T: Most lesz pénteken (2011. május 6. – a szerk.) Az ember tragédiája bemutatója, amelynek te vagy a koreográfusa. Izgulsz?

G. K.: Még nem, és már nem. Az elején izgultam, mert a próbateremben még nehéz elképzelni, hogy fog mindez működni a színpadon. Amikor már jelmezben, díszletek között mozogva a színpadon játszhattunk, egyre zökkenőmentesebbek lettek a próbák, ami megnyugtatott. De látnál premier előtt közvetlenül! Persze csak akkor, ha kívül vagyok a színpadon: kétségbeejtő helyzet, hogy most már élesben megy minden, és bármi van, már nem tudok segíteni a színészeknek…

T: Nagy kihívás lehetett ez az emblematikus Madách-dráma. Volt valami koreográfusi koncepciód hozzá?

G. K.: A darab számos zenei betéttel rendelkezik, elsősorban ezeknek a koreográfiáját kellett megoldanom. Alkalmazott koreográfus vagyok, tehát nem nekem kellett hogy koncepcióm legyen – Alföldi Róbertnek viszont volt, ő tulajdonképpen egy remek koreográfus lenne, ha nem lenne remek rendező. Pontosan meghatározta, mely helyzetekben akar koreográfiát látni, melyik jelenetnek legyen erős koreográfiai támogatása. Nagyon világosan elmondja nekem, hogy mit szeretne látni a színpadon, minek kell „átjönnie” a mozgás segítségével. Ebben a munkában csak egy fogaskerék vagyok a gépezetben, együtt kell lüktetni a darabbal, annak minden szereplőjével, a rendezővel és a háttérszemélyzettel.

T: Mik a terveid a közeljövőre nézve?

G. K.: Őszintén bevallom, most olyan ingatag talaj a független színházi kultúra támogatása, hogy nagyon nehéz tervezgetni, hiszen soha nem tudhatod, miből fogod finanszírozni a teljes évadot. Ilyen körülmények között pokoli nehéz független társulati repertoárt fenntartani, amikor még a pályázatot se írták ki a támogatásokra, de már nyakig benne vagy az évadban. A független színházas szakmában egy sikeres előadás 6–8 előadást tud megérni, ezért a Gergye Krisztián Társulattal pár éve főleg kőszínházi koprodukciókban gondolkodom. Egyetlen önálló, nagyobb produkció szerepel a terveim között, a sok kicsi performanszból álló Opera Amorale: az áldozatiság kérdéskörét feszegeti, reményeim szerint 2012 márciusában mutatjuk be. Gyakorlatilag úgy érzem, hogy már nem is évados repertoárt szeretnék – nem akarok habokra építeni –, hanem nagyon speciális, akár nem színházi terekben, improvizatív vagy kötött koreográfiával bíró, de mindenképpen egyetlen alkalomra szóló előadásokat tervezek létrehozni.
T: Hogy érzed, milyen most a párbeszéd az alternatív színházak és a kőszínházak között?

G. K.: Nyitottság kérdése, így erősen függ az adott alkotótól, intézményvezetéstől. Egy bármilyen párbeszéd kíváncsiságot és kompromisszumkészséget kíván meg mindkét féltől. Akiben ez megvan, az sikeresen kooperál. Alternatív színházas szemszögből nézve persze szerencse és kapcsolatok kérdése, hogy az ember találkozik-e olyan kőszínházi személlyel, aki meghallgatja a gondolatait, és nyitottan fogad alternatív kezdeményezéseket. Nem elég pusztán befogadni egy produkciót, az együttműködésnek termékenynek is kell lennie, ami újra és újra előrelendíti az ügyet. Az én helyzetem sok ritka egybeesés következménye, így lehetek alternatív színházi múlttal alkalmazott koreográfus a Nemzetiben, miközben a saját társulatomat is tudom menedzselni, vezetni.

T: A szerencse fia vagy.

G. K.: Talán igen, de ezen nem szoktam gondolkodni. Inkább teszem a dolgom.


Névjegy:
Gergye Krisztián
(1976. augusztus 4.)
táncos-koreográfus

2001 óta készít önálló koreográfiákat.
Társulata: Gergye Krisztián Társulat – http://www.gergye.org
1999 óta Ágens kortárs operaénekesnő állandó alkotótársa.
1999–2002-ig táncosként szoros együttműködés fűzte Csabai Attila KompMánia nevű együtteséhez, majd 2002–2004-ig a Frenák Pál Társulathoz.
2006-tól a Közép-Európa Táncszínházzal közösen hozza létre produkciói egy részét.
A 2007–08-as évadban a Bárka Színház társulatának tagja.
2008 szeptemberétől a Nemzeti Színház társulatának tagja.
Dr Löwenstein
Megosztás:
 
Magunkról     |     MBIK     |     Impresszum     |     Karrier     |     Archívum