Hirlapom RSS
Főoldal A Magazin Lakberendezés Trendfigyelő Életmód Ajánlók Kiállítások Estjeink Gardróbok
Fenomenológiai építészet:
„Ami mögöttünk van, az bennünk van” (Kassák Lajos)
Az építészszakma doyenjei – mint Makovecz Imre vagy Vadász György – megengedhetik maguknak, hogy rajta hagyják sajátos kézjegyüket az általuk tervezett munkákon – mindez a megrendelőnek is presztízst ad. A fiatal építészgeneráció tagjai azonban még távol állnak annak a lehetőségétől, hogy épületekbe és lakásokba álmodott élettér-elképzeléseiket ténylegesen megvalósíthassák – ők még ritkán kapnak szabad kezet. Pedig izgalmas, újfajta nézőpontokkal operáló, művészi kreativitással is bíró szakemberek szép számmal akadnak az ifjú titánok között. Közülük mutatunk be egy számunkra különösen megnyerő személyiséget: Rózsa Sárát. Építészdiplomája mellett rehabilitációs mérnök (utóbbi végzettséget Svédországban szerezte), majd elvégezte a szociális munkás szakot a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. A határon túlról származó 32 éves lány nemcsak a vonalzóval bánik virtuóz módon, nem mellesleg tehetséges „ecsetforgató” is. Emberszeretete a munkájában is szóhoz jut...

Trendlakás: Hogyan kerül egyensúlyba a munkádban a kétféle végzettséged: a konstruktív, a reálérdeklődés (az építészet), illetve az emberszeretetről és az emberekről való gondoskodás igényéről árulkodó szociális munkási szakma, illetve az akadálymentesítési szakember?

Rózsa Sára: Jelen pillanatban nem tudom egyensúlyba hozni ezt a reál és humán vonalat egyetlen karrierben. Inkább úgy jellemezném a helyzetet, hogy van az életemben egy olyan szál, amely a megélhetést és a pénzkeresetet biztosítja, illetve egy olyan, amely számomra emberileg fontos. Általában próbálok kompromisszumra törekedni a szakmai tudásom hasznosításában: az építészetet kevésbé lehet kifejező művészetként művelnem, az inkább egy olyan terület, amelyet az emberi használat szolgálatába lehet állítani.
A szociális munkás szakon, a szakdolgozatomban gazdag roma lakóházakról írtam. Itt sikerült a több irányba mutató érdeklődésemet egyesíteni, de ez inkább egy elméleti vonal, a gyakorlatban nehezebb megtalálni ezt az egyensúlyt. A publikálásban, építészeti események, jelenségek értelmezésében, ezek szociális, szociokulturális jelentőségének mélyebb átgondolásában és feltárásában is tudom egyesíteni a különféle érdeklődési irányultságaimat. Mivel azonban ezt hobbiszinten, a szabad időmben művelem, korántsem jut rá annyi energiám, mint amennyi gondolatom, kezdeményezésem, újító ötletem lenne.

T.: Van egyáltalán lehetősége egy fiatal építésznek arra, hogy a személyiségét kifejezhesse a munkáiban?

R. S.: Persze, lehetőségeket erre is felszínre hoz az élet, az én munkásságom során is volt már olyan megrendelés, amelyben az önmegvalósításra is sor kerülhetett. Alapvetően azonban a megrendelőtől és az ő szeszélyeitől, ízlésétől függünk. Azt mondhatnám, hogy a munkáimnak olyan 5–10 százaléka az, ami alkalmat ad az önkifejezésre. A kortárs építészetelmélet egyik nagy kérdése, hogy az építészet mennyire degradálódik a piaci feltételek és igények által meghatározott áruvá a mai, dominánsan fogyasztóinak mondható társadalomban.

T.: Hogyan jellemeznéd az építészeti stílust, amelyet képviselsz?

R. S.: Az a fajta fenomenológiai megközelítés, amely a beszélgetésünk elején is felmerült, szerintem a tervezési módszeremet is jellemzi. A tervezés során a hely jellegzetességeit, a „genius locit” is szóhoz szeretném juttatni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a tervezett épület, lakás vagy iroda az azt használók személyiségét, az individuumot is tükrözze. A tervezés előtt éppen ezért megpróbálom minél alaposabban emberileg is megismerni a megrendelőt, illetve képet kapni a hely hangulatáról, szellemiségéről.
Alapvetően fontosnak tartom azt is, hogy a hely adottságai alapján a legjobbat kihozni a leendő épületből, amely a későbbi használatot kényelmessé, élvezhetővé teszi. Formai ragaszkodásom nincsen, bár szeretem a szabálytalan, aszimmetrikus, meglepő, váratlan geometriával rendelkező építészeti formákat.

T.: Vállalkozásodat, a KHR Kört három fiatal nő működteti. Ilyen kis létszám mellett, alkotó munkában a csapatjáték mindennél fontosabb, sok mindent eldönt a teamben dolgozók személyisége és egymáshoz való viszonya. Hogyan találtatok egymásra, és milyenek a „csajok”?


R. S.: Az egyik lánnyal, Szilvivel (Gyimesi-Horváth Szilvia) a határon túli magyarok kollégiumában ismerkedtem meg. Dorkával (Kun Dorottya) pedig egy munka kapcsán, Szilvin keresztül kerültem kapcsolatba. Eleinte nem dolgoztunk közös cégben, hanem egyfajta laza szakmai partnerségben, építészi „körben”, ami aztán kimondatlanul megerősödött. Ezért is neveztük el a későbbi, a nevünk kezdőbetűit is hordozó vállalkozást „körnek”. A KHR Kör – ahogy arra a betűi is utalnak – lánykorunk cége, tréfásan így hívjuk a „leányvállalatunk”. Nagyon különböző személyiségek vagyunk: amikor irodát béreltünk, ki kellett találnunk, melyikünk hol fog dolgozni az irodán belül. Egyáltalán nem volt semmi konfliktus a munkaállomások helyének kiválasztásánál, mert mindhárman azonnal tudtuk, hol fogunk a legeredményesebben dolgozni – és ezek a leendő minibirodalmak nem fedték egymást! Mondhatni, vállalkozáson belül képletesen is tudjuk, hol a helyünk, mi a szerepünk. Dorka például hihetetlenül aprólékos, szeret a részletekkel bíbelődni, a könyvelést és az adminisztrációt is értelemszerűen ő vezeti. Szilvinek a hatósági ügyintézésben van óriási tapasztalata, az árajánlatok bekérését és adását is ő végzi. Ő egyébként műemléki vonalon mozog, így a védett városképekhez és műemléki épületekhez is neki van a legtöbb ötlete. Jómagam a kreatív embere vagyok a csapatnak, a grafikai kivitelezést és leggyakrabban a tényleges tervezést is én viszem, illetve az akadálymentesítésben is nekem van a legnagyobb gyakorlatom.

T.: A grafika és az ábrázolás nem korlátozódik a munkádra…

R. S.: Igen, már az egyetem alatt világossá vált, hogy nagyon élvezem a szabadkézi rajzot, az ehhez kapcsolódó műhelyekben is részt vettem. Egyébként szívesen öntöm formába a gondolataimat a művészet eszközeivel. A szabadidőmben festek – korábban is műveltem, de aktívabban csak nemrég kezdtem el vele foglalkozni megint. A munkámban leginkább a reprezentáció során, a referenciák elkészítésében tudom ezt érvényesíteni, illetve akkor, amikor a megrendelőnek szó szerint is képet kell adnunk az elképzeléseinkről. Ilyenkor jól jön, hogy a leendő munka anyagszerűségét hatásosan tudom bemutatni – általában véve „hitelesebb”, mint egy számítógépes grafika.
T.: Ha már az anyagoknál tartunk: van kedvenc anyagod az építészetben?

R. S.: Minden munkában más anyag adja magát használni, hiszen alapvetően a környezethez kell alkalmazkodnunk. De ha már így rákérdeztél, közel áll a szívemhez a természetes vonal, a rusztikus anyagok, a fa, a terméskő és a fém.

T.: Milyen lenne az álommunkád?

R. S.: Egy kisebb családi ház tervezése a legapróbb részletekig, beleértve a belsőépítészetet is, ahol a megrendelőt alaposan kiismerhetem, majd ezt követően teljesen szabad kezet kapok, és ahol a hatósági előírások sem korlátoznak túlságosan az alkotásban.

T.: Apropó belsőépítészet. Te a külcsínt tervezed, de a belsőépítészeti megvalósításokba már kevésbé van beleszólásod, hacsak nem szól erre is a megrendelés. Nem szokott fájni, ha később szembesülsz vele, hogy köze sincs ahhoz a képhez, amely a fantáziádban élt?

R. S.: Hát, ez bizony rosszul tud esni, de a dolognak van egy olyan oldala is, hogy már a külső megvalósítás sem szokott egyezni a tervekkel. Általában a terv leadását követően sok mindent megváltoztatnak a kivitelezés során, többnyire az anyagi lehetőségek mentén. A lakás vagy épület így sokat tud veszíteni a minőségéből és a szépségéből. A tervek túlnyomó része nagyon sok csorbát szenved a kivitelezés alatt, inkább az a ritka, amikor a kivitelezés is a megálmodott igényesség szerint halad. Igen, az ideális persze az lenne, ha az építészeti és a belsőépítészeti tervezés kéz a kézben járna. Ám ha belegondolsz, a belsőépítészt megszólítja a tér, ahova tervezni fog, ez pedig az építésztől függ.

T.: Saját magadnak milyen lakást terveznél, ha bármit megvalósíthatnál?

R. S.: Egyrészt van egy vonzódásom a vidéki kúriákhoz és parasztházakhoz, mind az építészeti stílus, mind pedig a létforma irányában, másrészt szeretem a főváros nyüzsgését, azt, hogy itt minden egy helyen elérhető, a sokféle kultúrát. Nyilván nekem az lenne az ideális, ha kétlaki lehetnék.
Ha Budapesten kellene magamnak lakást választani, egy régi tervezésű villa egyik lakása lenne. Ezek tartósak, szépek, igényesek, a környezet is gyönyörű, a belső tereknek jó a felosztásuk és nem utolsósorban az impozáns belmagasság sok mindenre lehetőséget ad. A berendezése viszont egyáltalán nem a klasszikus ízlést tükrözné: a legújabb dizájn érvényesülne benne, teljesen egyedi darabokkal népesíteném be a szobákat. Vannak már választottaim egyébként, de bútorterveim is… A falakon a festményeim adnák meg az alaphangot, alapvetően ezeknek a világához is szerezném be a bútorokat és dísztárgyakat.

T.: Egy környék hangulatát az utcakép nagyban meghatározza. Hogy festene az az utca, ahol szívesen élnél?

R. S.: Egy kisvárosban nőttem fel, a szerbiai Magyarkanizsán, így szeretném, ha a gyerekkori élményeim és benyomásaim visszaköszönnének a környéken, ahol lakom: tiszta, csendes, rendezett, emberléptékű utcában laknék a legszívesebben. Sokat számítanak az utcabútorok is, egészen más karaktert adnak a közterületnek a megfelelően kiválasztott padok, ivókutak. Az „ideális utcaképbe” véleményem szerint ugyanúgy beletartozik az emberi tényező, az interakció, kommunikáció, mint az esztétikailag és építészetileg igényes összkép. Egy formailag mégoly egységes, a legapróbb részletekig alaposan kidolgozott, ám élet nélküli közeg számomra rideg és élhetetlen.


T.: Hogy képzeled el az életedet tíz év múlva?

R. S.: Szeretném ezt a mostani változatosságot megtartani, de több önálló, a mostaninál komolyabb tervezési munkát vinni. Jó lenne jobban érvényesíteni a saját elképzeléseinket és személyiségünket a munkánkban. Arra törekszem, hogy alapvetően ugyanez a fajta, ihletet adó szabadság és sokrétűség legyen a szakmai hátterünk. Az álmaim között a művészeti ambícióim előkelő helyen szerepelnek: ötéves korom óta rajzolok, szeretném, ha a képzőművészet is valamilyen szinten belefolyna a pénzkereseti lehetőségeim közé. Máskülönben nincs okom a panaszra: élvezem a munkám során a kommunikációt, a jövés-menést, a megjelenést, a részvételt. Kassák Lajos fogalmazta meg a legszebben az életfilozófiát, amellyel maximálisan azonosulni tudok: „Ami mögöttünk van, az bennünk van.” Eddig minden munkám, tanulmányom, emberi kapcsolatom gazdagabbá tett valamivel. Bárki és bármi, akivel vagy amivel kapcsolatba kerülök, hasznosul bennem és előrevisz, ha máshol nem, a szakmai kommunikációmban. Örülök neki, ha nem egy irányba mutatnak a dolgaim.
szjnick
Megosztás:
 
Magunkról     |     MBIK     |     Impresszum     |     Karrier     |     Archívum