Hirlapom RSS
Főoldal A Magazin Lakberendezés Trendfigyelő Életmód Ajánlók Kiállítások Estjeink Gardróbok
„Inkább kérdezni szeretnék”
Az első filmed (Moszkva tér), a 2001-es Magyar Filmszemlén többek között közönségdíjas is lett. Egy ilyen kezdés teher vagy motiváció? Hiszen annak ellenére, hogy azóta mi mindent letettél az asztalra, sokan máig hajlamosak téged a „moszkvateres Török Feri”-ként számon tartani.

Ez valóban bizonyos mértékig kísérti a pályámat, de a hozadékát inkább élvezem. Tény, hogy egy időben kamaszosan haragudtam a Moszkva térre, mert úgy éreztem, hogy rányomja a bélyegét a későbbi filmjeimre, amelyek sokkal jobb kritikát kaptak, és szakmailag is kifinomultabbak voltak. A többi munkám tükrében talán kissé terhesnek éreztem, hogy a Moszkva térhez kapcsolják leginkább a nevem. Azóta rájöttem, hogy az a népszerűség, amelyet az első filmem hozott, rengeteg szabadságot is ad: olyan ismertséghez juttatott, amelynek révén nem kell állandóan megfelelnem az előző filmemnek, bíznak bennem a producerek, és szabadabban kísérletezhetek, játszhatok a filmnyelvvel.

A közönségeden belül van egy markánsan elkülöníthető réteg – a ’70-es években születettek –, akik talán a leginkább érintettnek érzik magukat a filmjeidben. Milyen a viszonyod a generációdhoz?

Erről a generációról már csak azért is nehéz pár mondatban beszélnem, mert meglehetősen komplex módon, igen árnyaltan benne van a filmjeimben mindaz, amit gondolok róla. Mi még ártatlanul éltük meg a kommunizmust, nem voltunk tevőlegesen a részesei, ugyanakkor mégiscsak akkor nőttünk fel, kamaszok voltunk a rendszer bukásakor. Mindez nagyon erős generációs köteléket jelent – a filmjeim népszerűsítését például nagyban segíti, hogy az együttműködők többsége, forgalmazók, újságírók, mozisok ugyanakkor léptek a pályára, mint én. 1989-hez mindenkinek köze van, és a Moszkva tér sokak számára érzelmileg fontos.
Amikor az ember egy filmben saját magáról és a múltban megélt élményeiről beszél, akkor a vele egykorú közönség óhatatlanul önmagára is vonatkoztatja a látottakat-mondottakat. Ez hatalmas felelősség, hiszen a privát történeteimet sokak számára átélhetővé kell tennem.

Beszéljünk kicsit egy tipikusan mai kulturális jelenségről. Az Overnight az elsők között került fel az Indavideóra (ahol magyar filmeket lehet nézni ingyen az interneten), a Moszkva teret részletenként bárki megnézheti a Youtube-on, de más videomegosztókon is „terjedsz”. Mi a véleményed arról, hogy az internet ilyen szinten demokratikussá tette a művészethez való hozzáférést? Most már nem feltétlenül kell elmenni egy moziba, ha filmet akarunk nézni.

Általában aggasztónak tartom a szerzői jogok érvényesülését. Mindenkiben, aki dolgozott egy filmen, érthető módon ellenérzéseket kelt, ha úgy kerül fel a netre a munkája, hogy előtte még csak nem is szólnak, hogy nem fizetnek érte. Az Indavideón megizzasztottuk a szerkesztőket, és kialkudtunk végre egy normális forgalmazási díjat a publikálásért, és elértük, hogy nem egy torrent site-ról töltögetik illegálisan a filmet a nézők. Az, hogy a Youtube-on megtalálhatók a Moszkva tér részletei, sőt a diákok hülyéskedésből újravágják, újraszinkronizálják a képsorokat, az azt jelenti, hogy majd’ 10 év után is él a film. Ez pedig, akárhonnan is nézzük, nagyon örvendetes. A Moszkva tér 2001-ben még olyan szerencsés időpontban jött ki, mikor a gimnazisták, a főiskolások, a fiatalok között sikk volt még moziba járni, és rengetegen látogatták a kisebb art mozikat is. A mostani mozizók nagy részét ellenben már szinte csak a szuperprodukciók vagy a 3D mozdítja ki otthonról – minden mást meg tudnak szerezni az internetről vagy DVD-n. A 2007-es Overnight már merőben más kulturális környezetben készült, például az interneten hamarabb jelent meg, mint a moziban – na, ez például nagyon fájt. Meg is éreztük a nézőszámon. Mindez tartósan biztosan nem maradhat így, bízom benne, hogy előbb-utóbb kialakul a kultúrája a netes filmnézésnek is. A szerzői jogokat nem lehet negligálni, ez egyszerűen törvényellenes.

Nagyon „súlyos”, beszédes terek szerepelnek a munkáidban. Mennyire tudatos a térkezelés a filmjeidben?

A legjobb, legszabadabb és legvadabb része a filmkészítés folyamatának a helyszínkeresés. Ha kész a könyv, és nagyjából a szereplők is megvannak a fejemben, akkor állunk neki helyszíneket keresni. A magyar filmek nem úgy működnek, hogy mondjuk a történet szerint szükségünk van egy ’30-as évekbeli londoni utcarészletre, és akkor azt felépítjük a stúdióban. Nem, helyette meg kell keresni azt a teret, amelyről a néző elhiszi, hogy ’30-as évekbeli londoni utcarészlet. A helyszínkeresés közben óhatatlanul alkalmazkodnunk kell a talált terekhez: finomítani, sőt akár markánsan változtatni kell az eredeti elképzelésen. A helyszínkeresés abszolút inspiratív helyzet: megváltoztathatja a történetvezetést, vagy új jelentésrétegeket adhat a filmnek. Az építészeti motívumok, látványelemek, enteriőrök, berendezési tárgyak gyakran vizuálisan egy súlyba kerülnek a szereplőkkel, ennek megfelelően a lehető legtudatosabban próbálom irányítani ezt a részét a filmeknek.

Igor Lazinnal nem egyszer dolgoztál együtt animációs filmeken. A Radnóti Színházban az általad rendezett Apacsokban a díszletekre vetítenek rajzolt hátteret, amelyet Gauder Áron tervezett, a 2009-es Filmszemlén díjat nyert munkád, a Koccanás pedig sajátos keveréke a filmnek és az animációnak. Honnan ez az erős vonzódás az animációhoz?

Mindig is nagyon szerettem rajzolni, sőt: valójában az Iparművészeti Főiskolára akartam jelentkezni – ezt részben otthonról hoztam, a családomban sok az iparművész, formatervezők, fotográfusok. A filmezés úgy alakult, hogy a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején sokat lógtam kis pesti mozikban, régi újhullámos filmeket néztem, kamaszként elvarázsolt az a világ. Mostanában, három realista játékfilm után újra érdekelni kezdett a rajzolt valóság. Igor Lazinnal először az Overnightban dolgoztam együtt, animációs részleteket építettünk a főhős laptopjára, persze ezeket ki kellet találni, meg kellett rajzolni stb. Ahogy egyre jobban megismertem a műfajt, arra jöttem rá, hogy az animáció hatalmas szabadságot ad, és rengeteg új lehetőség rejlik benne. Az igazán elképesztő, hogy ma már nagyon olcsón, akár pár millió forintból is lehet működő jelenetsorokat összerakni – régen az animáció iszonyúan költséges és bonyolult műfajnak számított, ma viszont egy Flash-animációt akár gyerekek is össze tudnak rakni, sokkal hozzáférhetőbbek, használhatóbbak a technika alapeszközei. Lényegében mindent meg tudunk valósítani, minden képpontot ellenőrizhetünk, ami a hagyományos játékfilmben elképzelhetetlen. Az animáció egyik sajátossága, hogy a képet és a hangot külön kezeljük, és ez az aszinkronitás hatalmas szabadságot ad: a Spiró György drámájából készült Koccanásban is lényegében ezzel kísérleteztem. Ott is először vettük fel a hangsávot a színészekkel, majd a hangra komponáltuk a képeket. Jó lenne tíz év múlva egy egész estés animációs filmen dolgozni, ezen a területen óriási forradalom várható, gondoljunk csak a most bemutatott Avatarra (az interjúval körülbelül egy időben került mozikba James Cameron sci-fije – a szerk.).

Híres vagy arról, hogy briliáns csapatot válogatsz magad köré. Mi történne, ha (részben) adott emberanyaggal kellene dolgoznod?

Ez már megtörtént, és igyekeztem kihozni belőle a maximumot. Törekedni kell rá, hogy mindenkinek a kreativitása valahogy meglátszódjék a filmen, és ne csak feltétlenül mindig a rendezőnek legyen igaza. Egy díszlettervező, egy operatőr vagy egy jelmeztervező tudása és ízlése, a játékossága konkrétan benne van a filmben. A magasabb költségvetésű filmeknél a külföldi finanszírozóknak is lehet beleszólásuk a stáb kiválasztásában, ez persze teremthet konfliktusokat. Az Overnight esetében, ami egy német koprodukció volt, a stáb egy részét a német partner adta. Ha át akarsz lépni egy határt, akkor kompromisszumokra kényszerülsz, de ez nem feltétlenül baj. Egy 120–150 milliós filmnél még hozhatod a saját csapatod, egy 500 milliósnál már biztosan nem.

Vannak szándékoltan visszatérő motívumok a filmjeidben?

Amikor filmben megpróbálom ábrázolni a világot, akkor általában nem a legboldogabb arca ugrik be, még a komikus filmjeimnek is szomorkás a végkicsengése. Ami a leginkább közös számomra a munkáimban, az talán az önirónia és a kritikai attitűd. Inkább kérdezni szeretnék, mintsem válaszokat adni. Szórakoztatni, de közben mindig kicsit provokálni a nézőket.

Még nem vagy negyvenéves, de már számos elismerést, díjat gyűjtöttél be. A Kinóban 2009 őszén életműsorozatot rendeztek a munkáidból. Mennyire érzed magad kiforrott művésznek?

Már majdnem negyven vagyok (nevet). Azon, azt hiszem, már túlléptem, hogy azt mondjam magamról, hogy még mindig tanulom a szakmát. Vannak tanítványaim az egyetemen, akik persze még mindig képesek újat mondani. Hogy ténylegesen egy kiforrott, „kész” művész lennék? Hm… Őszintén? Nem szeretném, ha ez valaha megtörténne.
Szjnick
Megosztás:
 
Magunkról     |     MBIK     |     Impresszum     |     Karrier     |     Archívum