Hirlapom RSS
Főoldal A Magazin Lakberendezés Trendfigyelő Életmód Ajánlók Kiállítások Estjeink Gardróbok
Kistehén a mézeskalács házikóban
Kollár-Klemencz László. A Kistehén Tánczenekar frontembere, rendező, szövegíró, zeneszerző, filmes. Azt viszont kevesen tudják, hogy pár évvel ezelőtt nagy változás történt vele: budapesti bérházból patakparti házikóba költözött. Kecskékről, szamarakról, fűről-fáról beszélgettünk.

– Honnan jött az ötlet, hogy a Belvárosból kiköltözzetek Szentendrére, egész pontosan egy erdő szélére?

– Én szorgalmaztam, mert ha úgy vesszük, falun nőttem fel, csak anyámék Pestre költöztek, de én mindig visszavágytam a falusi idillbe. Aztán 36 évesen végre megszabadulhattam a várostól. Mentem volna előbb is, de akkor jött el az ideje annak, hogy a feleségem és a családom is azt mondták, költözzünk ki. Azért is esett Szentendrére a választás, mert vidéknek elég vidék, de könnyen elérhető a főváros is. Kerestem egy olyan telket, ami szinte tanya, de még viszonylag könnyen megközelíthető. Két évig tartott, aztán meglett. A lányom szaladt be először a telekre, végigfutott a réten, a patak mellett, és azt mondta: „Apa ezt vegyük meg!”
Nekem az igazi egy mindentől távol eső tanya lett volna, de azt már nem tolerálta a család. Tulajdonképpen ahol most lakunk, az is egy tanya: egy tisztás az erdő szélén állatokkal, a patak mellett. Nagyon mesés, de én szeretnék szántóföldet meg legelőt, ahová kihajthatom a kecskéket. Ezt itt nem tehetem meg, mert egy fokozottan védett, ligetes erdő vesz bennünket körül egy völgyben, ami évtizedek óta el van zárva mindentől. Sajátos növény- és állatvilág alakult ki, 50 méterre tőlünk van egy forrás, amely télen-nyáron táplálja a patakot, de ez a forrás vad, nincs feltárva: a patak vizében rákok élnek, páfrány nő, éjjelente vaddisznók és szarvasok mászkálnak a kertünkben, mindennap itt dagonyáznak a forrásnál. Olykor hollópár repül a tisztás felett, a galambjaimra meg rájár a héja.

– Mennyiben változott meg az életmódod azzal, hogy „vidékre” költöztél?

– Nem járok moziba, színházba is csak néha, majd’ mindennap bemegyek a városba, odaköt a munkám, de este, mikor elgondolkozom, hogy hazajöjjek-e vagy moziba menjek, hát hazajövök. Kiülök a kertbe, és mozizok.

– Egy családi ház jóval több munkával jár, mint egy lakás rendben tartása. A zenélés mellett marad időd a kertre, az állatokra?

– Az állatokra igen, muszáj. A kert lehetne gondozottabb is, több virág kellene meg veteményes, ahol paradicsom, bab, borsó, fűszernövények nőnek… Ezt sajnos elég rendszertelenül kapálom. Reggel az állatok etetése, elrendezése, a kecske megfejése majdnem egy órát vesz igénybe, aztán mennem kell a városba. Ha koncertezünk, hajnalban jövök meg, akkor az állatok várnak reggel, ugyanis 9-10 körül térek magamhoz. De nekem ez nem fáradság, kikapcsol, pihentet. Nagyon szeretem az állatokat, megérinteni, beszélni hozzájuk, gondozni. Nélkülük üres és néma lenne a ház körül. Engem megnyugtat, mikor a kakas kukorékol, a kecske mekeg, hogy adjak már nekik enni.
Most nyáron besokalltam a kecskéktől, mert bementek a ház alsó szintjére, és feldúltak meg teleszartak mindent: befeküdtek az ágyba, megették a sajtokat, a saját sajtjaikat! Amiket hónapok óta érleltem, és felkapcsolták a villanyt! Felhívtam egy szobrász haveromat, hogy befogadná-e őket pár hónapra, amíg nekem ez a zűrös nyári időszak, a turnék lemennek, aztán visszahozom. Belement. Elvittem a múlt héten hozzá. Neki Tahiban van egy tanyája és kovácsműhelye. Az volt a baj, hogy épp akkor áradt a Duna, és mindenütt állt a víz, az állatai kicsi helyre kuporodva várták a szebb napokat. Na, én itt nem hagyom a kecskéket, mondtam neki… Viszont volt ott egy csacsi, amit annyira megsajnáltam, hogy el akartam hozni. Erről még nem tettem le. Szeretnék egy csacsit, amivel elszamaragolok az erdőn át Visegrádig. Aztán öregkoromban lemegyek az óvárosba, és abból élek majd, hogy szamaragoltatom a turistákat.

– Mit gondolsz, ha valaki belép az otthonodba, mi jut eszébe róla elsőként?

– Mikor meglátják, azt mondják: mézeskalács házikó, bent van a boszorkány, és megsüt. Mesés a ház, és boszorkány is van, meg süt is. Székelyek építették, nagyon megbarátkoztam velük, és kértem, hogy sok mindent úgy készítsenek, ahogy otthon szokták. Volt, hogy három napig ittak, de volt, hogy kánikulában éjt nappallá téve dolgoztak. A ház terveit Jánosi János építésszel készítettük, kijártunk a Skanzenbe ellesni az egyszerű, olcsó és jól használható megoldásokat, a régi falusi építészet lenyűgöző egyszerűségét és tiszta arányait.
Hogy mi jut eszébe, ha belép? Nem tudom, nekem a gyerekkorom van itt a falakon belül, minden olyan, mint amit kiskoromban is nagyon szerettem. Én hengereltem mintát a falakra, kakukkos óra, barométer, ahol kijön a néni, elbújik a bácsi… Minden olyan dolgot kerültem, amit a komfortérzés fokozása érdekében a mai építészet, illetve belsőépítészet használ, pl. csempe plafonig. Az építés során is mésszel festettünk, lenolajjal pácoltunk, viasszal kentük le a burkolatokat. Azt tartottuk szem előtt, hogy egyszerű legyen. Olyan, ami több száz éve jól működik, természetes és olcsó is.

- A ház berendezésénél kérted-e lakberendező, belsőépítész segítségét?

– Nem kértem segítséget, volt egy kialakult képünk, hogy milyen környezetben, milyen bútorok között érezzük jól magunkat, meg már adott volt egy csomó bútor. Örökölt komód, régi, az ’50-es évekből megmaradt szekrény, a konyhában rusztikus, falusi bútorok, pad. Szeretjük a régi bútorokat keverni egy-egy új kanapéval, lámpával. Eklektikusan megfér egymás mellett a század eleji polgári bútor, a parasztbútor és az IKEA-s. Csak jól kell összeválogatni. Szerettem volna egy kitömött fácánt is kapni karácsonyra, hogy a folyosóra kitegyem, de a család tiltakozott. Ez már nekik is sok lett volna!
Gurubi Ágnes
Megosztás:
 
Magunkról     |     MBIK     |     Impresszum     |     Karrier     |     Archívum